A 63M honvédségi csapatsátor rövid története

A 63M-típusú sátor története rendkívül feszült politikai helyzetben, a hidegháború talán legsúlyosabb éveiben (U-2 krízis, berlini fal megépítése, kubai rakétaválság) vette kezdetét.

Válaszul a változó időkre, a Magyar Néphadsereg a hatvanas évek elején komoly létszámnövelést, és az addig használt, második világháborús fegyverzet és -technika teljes lecserélését tűzte ki célul. Az új eszközöket (ezen belül is elsősorban a haditechnikát) a Szovjetunióból szerezték be, de a költségek csökkentése érdekében számos területen indultak hazai fejlesztések.

Akkoriban valós fenyegetés volt egy, a nyugati világgal vívott totális háború kirobbanása és akár a nukleáris tömegpusztító fegyverek bevetése. Előtérbe kerültek a mozgósítás és a polgári védelmi feladatok, így a szükség szerint kiépíthető, ideiglenes szállások kialakítása is.

A Néphadsereg rendszerében a Második Világháborút követő időszakban sokféle, többségében szovjet mintára készült, nehezen felállítható, szállítható és raktározható sátor volt. A sátrak funkciójuk szerint különböztek egymástól. Voltak: parancsnoki, raj-, kultúr-, sütő- és 40 személyes sátorkészletek is. Mozgatásuk körülményes volt, egyetlen 50M sátorkészlet megemeléséhez 4 emberre volt szükség.

Ezek leváltására külföldi fejlesztéseket is figyelembe véve, dr. Balázs György ezredes vezetése alatt kezdődött meg a tervezés.

Ez a projekt a hatvanas évek elejére fejeződött be, melynek keretében sikerült megalkotni a kor egyik legmodernebb katonai sátrát. A kísérleti sátrakat először 1962 őszén, az MN Ruházati Ellátó Központ (REK) Daróczi úti raktárának udvarán állították fel, melyekről a szakemberek és a katonai vezetés is elismerően nyilatkozott.

Egy, a korábbi sátrak műszaki megoldásaitól merőben eltérő, sokkal szélesebb körben alkalmazható sátor technikát hoztak létre, mely a Katonai Tanács 1962-es ülésén a “63M” (azaz 1963-mintájú) jelölést kapta. (1)

A könnyű, csuklós elemekkel szerelt, öntartó, alumínium sátorváz gyors építést és bontást, a tartozékként legyártott kaloda pedig a szállítást és a raktározást segítette. A sátor oldalai és teteje egy darabból készült, melyre az előlap és a hátfal felfűzhető. A melegen tartó képességet légzsilip, valamint egyes változatoknál (pl. egészségügyi sátor) kiegészítő sátor bélés is fokozta. A sátrak egymással korlátlan számban összeépíthetők voltak, így számos feladatra alkalmazhatták őket a pihentetésen túl is.

A hatvanas évek közepétől kezdődött a csapatok és a központi készletek feltöltése az új technikával. A 63M egységes csapatsátor szerkezeti elemeit az ELZETT Művek, ponyváját pedig a Tabi Campingcikk Gyár készítette. Utóbbi vállalatot – talán éppen a honvédségi igény apropóján -, 1965-ben a Buda-Flax Lenfonó és Szövőipari Vállalat hozta létre, mely egészen a rendszerváltásig biztosította az ellátást. A raktározás oroszlánrésze Táborfalvára (MH REK 2) hárult, illetve később Karcag (MH REK 4) is bekapcsolódott ebbe a munkába.

A 63M jelű sátorból a kilencvenes évek elejéig a Néphadsereg jelentős, több tízezer tételt számoló készletet halmozott fel és alkalmazott, így nem okozott gondot a csapatok ellátása és a selejtezett készletek cseréje sem. A használatból bevont, de még javítható sátrakat Táborfalván újították fel és tisztították, majd innen forgatták vissza a Honvédség ellátási rendszerébe.

A 63M sátor közel három évtizedes gyártási időszakában mindössze egyetlen “ráncfelvarrás” történt, a nyolcvanas évek elején. A módosítás ekkor is kizárólag a sátor ponyváját érintette, oly módon, hogy a két verzió a fődarabok tekintetében tökéletesen illeszthető maradt. Az új modellen felhasznált anyagok között megjelent a tépőzár, a sátor ponyva szélesebb alsó szegélyt és feltekerhető ablakokat kapott az addigi, kivehető plexi betétes megoldás helyett. (2) (3)

A rendszerváltás során megalakuló Magyar Honvédség természetesen megkapta a Néphadsereg sátor készleteit is. A sátor korábbi gyártója a privatizálást követően egyesült az addig főleg vitorlákat készítő Balaton Textil Kft.-vel, az új cég viszont már nem kapott honvédségi megrendeléseket.

Részben ebből is következik, hogy az eltelt 25 évben nem került sor újabb 63M sátrak beszerzésére, a katonai alakulatok gyakorlatilag a Néphadseregtől örökölt készleteket alkalmazzák a mai napig.

A fejlesztés igénye a gyártás megszűnése óta élő probléma. Hiszen a ponyva készletek végesek és az elhasználódás egy impregnált vászon esetében, még gondos kezelés mellett is reális kockázatot jelent. Ráadásul a vászon ponyva javítása nehézkes és komoly szakértelmet igényel. Mivel a fődarabok gyártása régen leállt, a javítás csak kisebb sérülések esetén lehetséges és akkor is csak rövid idővel hosszabbítja meg a sátor élettartamát. (4)

Persze, időről-időre tesztelésre kerültek olyan újítások, melyek e tarthatatlan helyzet feloldását célozták. A kilencvenes évek végén például az aszódi MH 40. “Galga” Vezetésbiztosító Ezred háromszínű rejtő festéssel ellátott, PVC-alapú ponyvákat szerzett be a 63M sátraihoz, de ebből nagyobb darabszám sem akkor, sem azt követően nem került legyártásra.

A Magyar Honvédség készleteiben napjainkban is több ezer készlet napi használatban lévő és raktári állapotú 63M sátor váz található. Bár a NATO merőben más jellegű, pneumatikus sátor technikát alkalmaz, kézenfekvő a lehetőség, hogy Magyarországon a fejlesztés iránya továbbra is a 63M sátor típus legyen.

Ugyan katonáink jellemzően még ma is a vászon ponyvával ellátott sátrakat alkalmazzák, jó tudni, hogy 2011 őszén kiváló eredménnyel zárult a legújabb technika, a 63/10M sátrak csapatpróbája.

Mivel a vázszerkezet változatlan, az új sátor méretei sem változtak. A fő különbséget a speciális, katonai célokra kifejlesztett, NATO-zöld ponyva jelenti. Ez az anyag a TREVIRA, mely minden tekintetben felülmúlja a vásznat. Szélsőséges időjárási viszonyok között is alakváltozás nélkül használható, ellenáll az UV-sugárzásnak, könnyen tisztítható, egy speciális készlettel akár bontás nélkül is javítható, valamint a “szokásos sátras tűzveszélyekkel” (pl.szikra) szemben is ellenáll.

Az új ponyva részek kialakítása, fődarabjai hasonlóak a korábbiakhoz, de azokat nem fűzéssel, hanem erős cipzárakkal lehet egymáshoz rögzíteni, melyeket tépőzáras burkolat véd. Ezáltal a sátor a megszokott normához képest sokkal rövidebb idő alatt felépíthető.

A 63/10M jelentős és régóta várt újítása az is, hogy az egyes sátor készletek párhuzamosan (egymás mellé) is vízhatlanul összeépíthetők, valamint, hogy a sátor aljzattal is rendelkezhet (a 63/10M-B jelű típus esetében), amely a ponyvához szinte hermetikusan rögzíthető, sokkal komfortosabbá téve azt.

Egyelőre a külszolgálatban épített táborokban, valamint jelentősebb katonai eseményeken találkozhatunk 63/10M sátrakkal, de előbb-utóbb (várhatóan) mindenütt ezekkel váltják majd le az ötven éve hűséggel szolgáló lenvászon ponyvákat.

Lábjegyzet, avagy néhány, a témához kapcsolódó érdekesség:

(1) A szűkös anyagi lehetőségek miatt a Néphadsereg minden fegyvernemében és szakcsapatában általános jelenség volt az, hogy a régi és az új technikát hosszú ideig párhuzamosan rendszerben tartották.
Ennek köszönhető, hogy a korábbi, szovjet sátrak még a hetvenes években is az M-zárolt készletek részét képezték. („M készlet”: egyfajta, csak hadiállapot, mozgósítás esetén felhasználható tartalék)

(2) A 63M sátrak konstrukciójára és az azzal kapcsolatos tapasztalatra alapozva alkották meg a 70M –jelű sátor típust. Míg a 63M a köznapi szóhasználatban legénységi sátorként szerepelt, a jóval nagyobb 70M „parancsnoki” sátor, vagy tanácskozó sátor néven vált ismertté. A sátor tekintélyes dimenzióit a kialakításában a 63M sátoréhoz hasonló, de jóval nagyobb és masszívabb főtartók adták meg. Mivel a két konstrukcióban azonos összekötő csöveket alkalmaztak, a 9db főtartóból álló 70M sátor hossza éppen 4 készlet 63M sátorénak felelt meg (~14 méter).

(3) A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy egyéb sátor típusok mellett a Katasztrófavédelem is használja a 63M sátor egy verzióját. Az ott alkalmazott 63M azonban az egységes csapatsátornál kb. 3 m2 -rel nagyobb alapterületű, mivel az összekötő váz-elemek hosszabbak (vagy egy toldást illesztenek a szokásos méretű összekötő csövekhez). Ezeken a sátrakon viszont többnyire nem vászon, hanem jellegzetes, kék színű PVC ponyva látható.

(4) A civil szféra is próbálkozott a ponyva-probléma megoldásával. Kissé megkésve, hiszen csak néhány évvel ezelőtt (2013) készültek el az első „utángyártott” sátorponyvák.
Ezek tulajdonképpen a korai 63M sátrak szabásmintája alapján készültek, feltehetően a költségek leszorítása érdekében választották ezt a mára túlhaladott, egyszerűbb konstrukciót. A gyártott darabszámról és a minőségről nincs hiteles információnk, de a HM-fejlesztések irányának ismeretében szinte biztosra vehető, hogy ez a termék nem a Honvédség raktáraiba, sokkal inkább a vastagabb pénztárcájú polgárokhoz, hagyományőrzőkhöz kerül majd.

Felhasznált irodalom:

  • Ujvári Mihály: Egy évszázad a katonai ruházati ellátás szolgálatában, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (Budapest) ,
  • Boldizsár János Tibor: A katonai sátorrendszerek modernizálásának időszerű kérdései a HM-ben, Katonai Logisztika 20.évf.2.szám, 2012

A hozzászólások le vannak tiltva.